Nemzeti öncsonkítás közben botladozik Magyarország 2030 felé

https://24.p3k.hu/app/uploads/2020/11/dbzol20201023015-1024x576.jpg
Megosztás/Share

Minden nemzedék előtt ott az esély, hogy jobb kilátásokat biztosító, élhetőbb és szerethetőbb országot adjon tovább az utána következőnek – áll a Magyarország 2030 című könyv bevezetőjében. A Boros Tamás és Filippov Gábor szerkesztette kötet deklarált célja, hogy jövőképet mutasson a magyaroknak. Ránéztünk erre a képre, hogy kiderüljön: látható rajta demográfiai és klímaválság, mesterséges intelligencia jelentette kihívás, szegénységi probléma és az oktatás mint a holnapunk kulcsa. Ahogyan még sok minden más is. Megmutatjuk a mi olvasatunkat.

Keserves olvasmány a Magyarország 2030 című kötet.

Vagyis inkább elgondolni lélekroppantó, hogy hol tartunk nemzeti sorskérdéseink megvitatásában, kulcsügyeink meghatározásában, közös történetünk megfogalmazásában. A Jövőkép a magyaroknak alcímet viselő kötet következetesen tárja elénk, milyen kihívásokkal állunk szemben ma és a következő évtizedig vezető úton.

Fel vagyunk-e készülve arra, hogy belátható időn belül elképzelhető lesz:

  • oklahomai vagy pekingi szakorvos végez távvezérelt robotkarral agyműtétet a budapesti műtőasztalon fekvő betegen?
  • Hogy önjáró robotok osztják majd ki a gyógyszert a kórházakban az ápoltaknak?
  • Felfogtuk-e már, hogy nincs olyan fejlett ország, ahol sikerült volna a bűvös 2,1 fölé növelni a termékenységet, azaz idehaza is biztosan csökken majd a népesség?
  • Hogy ez közgazdászok szerint egyenesen vezet oda, hogy a kevesebb embernek kevesebb kapcsolata, kevesebb ötlete, kevesebb innovációja lesz, ami romló életminőséghez vezethet?
  • Tisztában vagyunk-e azzal, hogy 2030-ban jó esetben is minden ötödik magyar gyerek külföldön, elsősorban Nyugat-Európában születik majd?

Napestig sorolhatnám a könyvben megjelenő dilemmákat, amelyek talán azért nehezednek a megszokottnál nagyobb súllyal az olvasóra, mert itt éppen sorba rendezve, egy helyen, a gondolkodásra való felhívással együtt jelenítik meg őket. Ez annyiban nem meglepő, hogy a szerzők azt szeretnék elmondani, hogyan élünk majd a közeljövőben, milyen Magyarországon szeretnénk élni tíz év múlva, és milyen úton szeretnénk eljutni abba a reményteli hazába.

Kik ezek, akik elképzelik a jövőnket?

Nem érdektelen, hogy kik szeretnének minket a jövőbe kalauzolni, hiszen a magyar társadalom nagyobbik része nemhogy 2030-ba, de a sarokra sem indulna el a magyar politikában mozgó szereplők többségével.

A kötetet az Osiris Kiadó és az Egyensúly Intézet adta ki. Utóbbi szervezet szeptemberben, lényegében e könyv publikálásával lépett a nyilvánosság elé: a széles közönség akkor értesülhetett arról, hogy ezt az intézetet már 2018-ban megalapította Boros Tamás politikai elemző, a Policy Solutions korábbi igazgatója, Kozák Ákos, aki több évtizedig irányította a GFK piackutatót, valamint Závecz Tibor, a Závecz Research közvélemény-kutató tulajdonosa és vezetője. Az ügyvezetői feladatokat Boros látja el, a kutatási igazgató Filippov Gábor. Ő beszélt részletesen a lapunknak adott interjúban az intézet céljairól és küldetéséről. Például elmondta, hogy ez nem baloldali, nem jobboldali, nem liberális, nem zöld, de nem is depolitizált intézet, hanem olyan agytröszt, amely konkrét politikai és társadalmi problémákra konkrét, pragmatikus szakpolitikai válaszokat keres. Azt szeretnék megmutatni, hova kellene eljutnunk.

Ha nagyon közelre, akkor is nagyon messziről indulnak, hiszen ahogyan a kötet bevezetője rögzíti, a pártoktól független szakmai munka, a közös ügyeinkről folytatott autonóm állampolgári vita a közéleti beszéd perifériájára sodródott. E kívülállásnak a bizonyítására alkalmas bármelyik, Soros György nevét tartalmazó mondat. Éppen ezért tűnik a politikai fantázia minősített esetének, hogy a Magyarország 2030 szerzői és szerkesztői tényleg azt gondolják, ha megalkotnak egy víziót, nem kizárt, hogy racionális vita kezdődik azokról a nemzeti sorskérdésekről, amelyek meghatározzák, hazánk sikeres lesz-e a következő évtizedekben. Az csak erősíti a szkepszist, hogy megjegyzik,

olyan képet vetítenek előre, amelyhez ideológiától függetlenül bárki kapcsolódhat.

Erre azonnal ugrik mindenki, aki igenis hisz az eszmék versenyében, a politikai képzeletek és álmok különbözőségében, hiszen a dolgozat nyilván a klasszikus technokrata megközelítést ígéri: jönnek majd a szakembermaskarát öltő álomgyilkosok, akik az egyetlen úgynevezett racionális/jó megoldást hirdetik. Azok, akik azért ebben a csomagolásban árulják a természetesen szintén eszmén és politikai képzeleten nyugvó terméküket, hogy ne kelljen érte politikai vitát nyerniük, embereket meggyőzniük, szavazókat szerezniük. Ám a szerzők szerencsére gyorsan leszögezik: vitatják, hogy a politika depolitizálható lenne, nem gondolják, hogy a versengő eszmerendszereket félretéve kijelölhető egyetlen helyes, szakmai alapon építkező politikai cselekvés. Éppen ezért célrendszert és értékkeretet akarnak megfogalmazni.

Magyarország és másik Magyarország és másik Magyarország és…

A cél eléréshez azonban tudnunk kell, hol vagyunk. A szöveg ezért tesz kísérletet arra, hogy meghatározza Magyarország jelenlegi helyzetét, problémáit. És bármerre indulnak el, általában az oktatásnál kötnek ki.

Hiszen, mint írják, a világ legboldogabb országait nem természeti kincseik vagy földrajzi adottságaik különböztetik meg a középmezőnytől: Finnország, Izland vagy Szingapúr egyaránt annak köszönheti sikerét, hogy a polgáraira épít. Ami nagyon fontos: ezek az országok nagyon sok polgárukba fektetnek.

Ez azért lényeges, mert hiába Palvin Barbara a legszebb nők egyike a világon, Fischer Iván a legnagyszerűbb karmesterek egyike a földkerekségen, Nádas Péter a legfelfoghatatlanabb tehetségű írók egyike a glóbuszon, Hosszú Katinka a legkiválóbb sportolók egyike a bolygón, ezek az egyéni teljesítmények keveset mondanak el Magyarországról. Leginkább azt, hogy ez egy tehetséges nemzet, amely hordozza a közösségi siker lehetőségét. Ám mint a kötetben rögzítik:

ahhoz, hogy Magyarország igazán sikeres legyen, nem arra kell büszkének lennünk, amiben néhányunk a legjobb, hanem inkább arra, amiben a többségünk elég jó.

Fotó:MTI/AP/Petr David Josek

Ennek azonban egyelőre több akadálya is van. A könyvben több ilyen sorakozik az individualizmustól a magyar cigányok elfelejtéséig.

A szerzők rögzítik, hogy a magyar társadalom fontos jellemzője az individualizmus magas szintje. Majdnem annyira „én”-ben gondolkodunk „mi” helyett, mint az angolszász országok polgárai, messze verjük ebben a skandináv országokat éppen úgy, ahogyan az EU-alapítókat. Idehaza a 20. század önkényuralmi rendszerei nagy munkát tettek abba, hogy megöljék a magyarok közösségeit. A hatalom számára gyanús volt minden, ami önszerveződés, hatalmi struktúrán kívüli egység, így felszámolta a civil, polgári aktivitásokat, és még a bizalmatlanságot is mélyítette. Ennek is köszönhető az az atomizált társadalom, amelyben az EU-s országok között – Bulgária és Románia mellett – a legalacsonyabb a családon kívüli társas interakciók, a másoknak való segítségnyújtás, valamint a civil aktivitás szintje. Egyszerűen nem működnek a közepes közösségek.

Azaz marad a család, amely viszont az egyenlőtlenségek újratermelése miatt jó eséllyel zárja be a gyerekeket abba a világba, amelybe megérkeztek. Ez is része annak a súlyos és viselhetetlen egyenlőtlenségi problémának, amelynek karakteréről a kötet szerzőinek markáns álláspontja van. Hangsúlyozzák, Magyarországon nem a szegények és a gazdagok közötti egyenlőtlenség a legsúlyosabb probléma, minthogy annak szintje – az utóbbi évek növekedése ellenére – nem kiugró a nemzetközi mezőnyben.

A magyar probléma szegénységi: egyszerűen túl kevés pénzből élnek a honfitársaink.

Ráadásul csak nagyon keveseknek adatik meg, hogy változtathassanak társadalmi helyzetükön, mert minden a hátrányok újratermelését szolgálja. Ami nagyon fájó, hogy az oktatási rendszer ebben főszereplő, amikor is egyenesen növeli a differenciákat, és nem segíti elő a társadalmi mobilitást. Például a szegregált oktatással, amelynek megjelenítése ellehetetleníti, hogy a jobb tanulók magukkal húzhassák a kevesebb kulturális tőkét kapott társaikat.

Ez a probléma azonban egyúttal rámutat a kötet egyik hiányosságára, amennyiben a szöveg – talán éppen az ideológiai csaták kikerülésének, így a sokszínű szerzőgárda közös optimumának megtartása érdekében – kikerüli az olyan ordító belső feszültségeket, mint amit a szegregáció ügye jelent. Nehéz ugyanis a kelet-magyarországi, főként az alsó-középosztályt érintő, jórészt etnikai alapú, elsősorban állami struktúrán belüli szegregációról beszélni úgy, hogy említés nélkül hagyjuk a magániskolák jelentette szegregációt. Ezzel ugyanis a legtöbb kulturális tőkét is mozgató felső-középosztály és a csúcselit menekíti ki a gyermekeit a középosztályra, a tisztes szegénységre emlékeztető kulisszák közül, és hagyja magára éppen úgy ezeket a gyerekeket, ahogyan a nincstelen cigány gyerekek magukra maradnak a végeken. A kialakuló buborékok itt és ott ugyanúgy egymással nem érintkező szegregátumokká válnak: egymás világát nem ismerő, így nagy közösségi történet közös megélésére nem alkalmas, egymástól izolált mikrotársadalmak jönnek létre, a végén, a keleti és északi falvakban meg koncentrálódnak a reménytelenségek. Ha valaki kíváncsi ezek közül egy másik Magyarországra, érdemes megnéznie a tárgykörben Nagy Dénes Másik Magyarország című dokumentumfilmjét.

Ezt az egyébként is lehetetlen helyzetet fokozza a magyar cigányok kirekesztése. Szerintük

elfogadhatatlan, ha politikusok és véleményformálók egy része kreativitás híján vagy puszta gonoszságtól hajtva létező vagy gerjesztett etnikai konfliktusok meglovagolásából kovácsol magának politikai tőkét. Mindez közös szégyenünk – a nemzet mindennapos öncsonkítása.

Az ennél a résznél szenvedélyessé is váló szöveg újra tudatja, a magyarországi cigányok nem idegenek, nem jövevények, hanem legkésőbb a 15. század óta az ország területén élő, őshonos népesség.

Ez a hazájuk – és nincs más hazájuk. Nem valamiféle széplelkűségből tartozunk felelősséggel egymásért, hanem azért, mert mind egy országban együtt élünk, egy magyar közösség vagyunk. Nem létezhet sikeres nemzet, amely majdnem minden tizedik polgáráról lemond.

Fotó: MTI/Mohai Balázs

Első a vállalat, második az ember

Az mindebből kiderülhetett, hogy a vízióban nagyon összetetten és sokoldalúan érvelnek a mellett, hogy csakis az emberbe érdemes fektetnie annak, aki hosszú távon sikeressé akarja tenni ezt a nemzetet. Ezzel szemben sok adattal igazolják, hogy ha emberekre nem is, cégekre szívesen költ a magyar állam.

Magyarországon az állam GDP-arányosan közel kétszer annyit költ egyedi döntések alapján magáncégek támogatására, mint a többi visegrádi ország kormánya. Messze az átlagon felül költ arra, hogy a saját szempontjai alapján módosítsa a piaci erőviszonyokat, és egyes szereplőket helyzetbe hozzon.

Ennél az adatnál kevés mutatja jobban, hogy idehaza mennyire mások a kormány céljai, mint más országokban, itt a biznisz határozza meg a döntéseket, nem a magyar emberek lehetőségeinek, esélyeinek bővítése. Elképesztő, de az egész uniót magasan verjük az egyedi kormánydöntésekkel adható, vissza nem térítendő vállalati támogatásokban, de az EU legdrágább közmunkaprogramját is mi tartjuk fent. Azaz az állam ott aktív, ahol a legerősebben határozhatják meg magánérdekek az állami szerepvállalást.

Noha a kötet következetesen tartózkodik attól, hogy politikusok vagy pártok neve megjelenjen benne, az elmondott tudások fényében azért könnyedén vizsgálható a tíz éve hatalmon lévő Orbán-rendszer. Az iménti mondások illusztrálására például kiválóan alkalmasak a kormány koronavírus-járvány idején hozott gazdaságpolitikai intézkedései. Ezekből jól látszik, hogy Orbán Viktor politikai filozófiájában a politika nem értelmezhető a hatalmi viszonyokat olykor meghaladó, egyenesen kikerülő tevékenységként. Lépéseit erőteljesen befolyásolja, hogy azok miként hatnak az erőviszonyokra, az erőforrások hollétére.

Éppen ezért tekint a válságra lehetőségként.

A tavaszi akcióterv bejelentésekor előbb említette a turizmust, mint az egészségipart vagy a mezőgazdaságot. Azaz olyan területre és olyan módon küldi a forintokat, hogy azzal a fideszes oligarchákat elérje, ám a munkavállalók közvetlen segítségét elkerülje, még ha bizonyos minimális támogatások újabban meg is jelennek az eszköztárban. Látszik, hogy a kulcskérdés a fideszes körhöz tartozó vagyon megtartása, miként az is, hogy csökkentsék az ellenzék által elérhető erőforrások mértékét.

Fotó: MTI/Balázs Attila

Azaz a logika elsősorban hatalmi központú, amennyiben nem zöld szempontok (lásd ingyenes parkolás) uralják, ahogyan arra sem vetemedtek, hogy közvetlenül segítsék az embereket, egyszerűen nem adtak pénzt a munka nélkül maradóknak. Minden megoldás központjában az üzlet és az erőforrás áll, ez ugyanis kontrollálható keretet teremt, nem pedig egyéb polgári, civil aktivitások, autonómiák kialakulásának kedvez.

Elmúltak jövőink

Minden, amit eddig taglaltunk, jórészt egy olyan vízió kapcsán került elő, amely radikálisan más alapállást jelentene a hatalom birtokosai és a politikai aktorok részéről, mint amit manapság látunk. Olyan paradigmaváltást, amely egyértelműen a humán tőkébe való befektetésen, az oktatás brutális feltőkésítésén, a polgárokba vetett bizalom erősítésén, az autonómia terjesztésén, a vállalkozás szabadságának erősítésén, az alkalmazkodás képességének fejlesztésén alapul. Csakhogy a könyv – a magyarok társadalompolitikai értékrendje kapcsán – megállapítja:

mintha két Magyarország létezne egymás mellett: az ötven alatti és a magasabban iskolázott magyarok többsége inkább mutatja a nagyobb nyitottság jeleit, míg az ötven év felettiek és az alacsonyabb iskolázottságúak egyértelműen elutasítóbbak a társadalmi változásokkal szemben.

Ezt egészíti ki, hogy az Európai Unióban itt a legalacsonyabb az idegennyelv-tudás szintje.

Márpedig ez a kettősség olyan rettenetes politikai kihívást és meghatározottságot jelent, amiből még politikai akarat esetén is nehéz lenne kimászni. Csakhogy a kortárs virtuális politika alapja éppen a konfrontációk erősítése, a táborok polarizációja, az elválasztás erősítése. Azaz a más szempontból bemutatott másik Magyarországok harcának erősítése. Ez egyúttal magával hozza az urbánus-vidékies elválást is, ahogyan azt a magyar választási eredmények éppen úgy mutatják, ahogyan az Egyesült Államok területi adatai a másik Amerikák harcának lenyomatát.

Az USA-ban komplett államokban fordult elő, hogy egy-két kék terület volt látható a választói térképen, de a néhány, sokak által lakott város mélykéksége elegendő volt, hogy győzelmet hozzon az adott területen a ritkán lakott, brutálisan vörös „vidékek” ellen. A városi, nyitottabb világ mind élesebben válik el a dinamikus urbanizációból kimaradó területektől, a „hagyományos” világ bástyáitól. Idehaza sem mutat mást a választók területi eloszlása: a liberális, baloldali ellenzék sok helyen egyenesen könnyedén vett át nagyvárosokat, miközben nem is létezik sok vidéki területen. Ahogyan a Magyarország 2030 meghatározza a problémákat, ez a megosztottság mind erősebb lesz. A mesterséges intelligencia, a klímaválság, a technológia egyre erőteljesebben számolja majd fel a régi világokat, miközben a szkeptikusok szerint – ideértve magamat is – egyre radikálisabban áll majd szemben az utópisztikus reményeket tápláló urbánus rétegek hiedelmeivel is.

Az illúziókhoz való ragaszkodások pedig egyre keservesebb küzdelmekhez vezethetnek a két oldal között, ha a politikai vezetők nem a törések eltüntetésére, hanem mélyítésére törekednek. Márpedig idehaza egyszerűen nem látható, hogy az Orbán-rendszer autokratikus törekvései és háborús pszichózist teremtő propaganda-tevékenysége után milyen politikai és hatalmi logikából következhetne, hogy ne a súlyosítás felé forduljanak a szereplők.

Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Vivien Cher Benko

Nem következik semmiből, hogy a közös történet sztorija erősebb legyen, mint a két oldal kínálta, egymással versengő illúziók mögött zajló „világok harca”, amely zéró összegű a játszma: csak az egyik végleges veresége hozhatja el a másik győzelmét. 

Talán éppen ezért írtam az elején, hogy keserves olvasmány a Magyarország 2030 – Jövőkép a magyaroknak című könyv. Mert akaratán kívül is beláthatatlan távolságot beszél el. Még akkor is, ha szerzői üdítően optimisták. Egyszerűen nem értem, miből következne, hogy lesz elégséges hazaszeretet, intellektuális energia az általuk előre vetített cselekvéshez. Miből következne, hogy a politikai afelé fordul, érdemben vitatkozni kezd erről az országról, a jövőjéről, befektet az oktatásba, az emberbe, megérti, hogy a magyar cigányok nélkül úgysem megy majd.

Ám a kötetnek nyilván kevés köze van ahhoz, hogy én mennyire vagyok optimista. Összességében viszont nagy erénye, hogy rendezetten és komplexen, adat- és tudásalapon mutatja meg, mivel és hogyan kellene foglalkoznunk, a szerzők szerint hogyan és hova kellene eljutnunk. Hogy veszi a fáradságot ahhoz, hogy mélyen magyar legyen.

Ezt erősíti azzal a kivételes nyelvi és szerkezeti teljesítménnyel, hogy könnyen hozzáférhető, minden problémáról érthetően és követhetően beszél, nem bonyolít és „idegennyelvez”, ahol nem kell. Miként előnyére válik a fejezetenkénti összegzése a tanulságoknak, ami jól illeszkedik a vállalt célhoz, az útmutatáshoz, az alapvetések rögzítéséhez.

Ha van hiányérzet, az legfeljebb a célrendszer és értékkeret tágasságából fakad. Hiszen ha már ennyit tudunk arról, hol vagyunk és milyen messzire kell mennünk, többet akarunk tudni arról is, hogyan fektessünk az emberbe, miként érjük el a lefektetett célokat. Ez persze intellektuális csapda, elvégre azt kérjük számon, amitől a szerzők szándékosan távol tartották magukat: ennél konkrétabb beavatkozási pontok megnevezése, szakpolitikák ismertetése éppen abba az ideológiai küzdelembe vezetne, amelyből ki akartak lépni azért, hogy megmutathassák, milyen keretben érdemes vitatkozni a hazánk jövőjéről.

Éppen ezért nem sokat vekengek ezen. Nem is éri meg, mert ez a kötet valóban képes felhívni a figyelmet olyan globális és nemzeti sorskérdésekre, társadalmi problémákra, amelyek megoldása nélkül Magyarország sikere nem lehetséges. Következetesen rendezi el, hol vagyunk, mivel és kivel találkozunk, miközben valahová tartunk.

És tényleg elgondoltam, hol tart majd Magyarország 2030-ban, elképzeltem, hogy lehetne nagy közös történetünk, elhittem, hogy tarthatna máshol az ország. Ám annyira én nem tudom elhinni, mint a szerzők. Meglehet, a hírlapírók túlságosan intenzív kapcsolatot ápolnak a napi politikával, túlságosan közelről nézik a szereplőket. Talán ezért lett úgy, hogy zárszónak teszem ide ugyanazt az Ady-idézetet, amelyet az egyébként optimista szerzők a bevezetőjükben szerepeltetnek:

Babonáink megfakultak, / Csodáink elesteledtek, / Jövőink eleve multak.

Kiemelt kép: MTI/Balogh Zoltán

Megosztás/Share

Forrás: https://24.hu/belfold/2020/11/18/magyarorszag-2030-egyensuly-intezet/