Farkas Zoltán: Háborúim és békéim

https://images.hvg.hu/image.aspx?id=edbcb5b8-56b2-490c-927a-137955aa66ad
Megosztás/Share

Miért? Mert Fábri Péter monológja nem hagyott nyugodni. Amikor elindította beszélgetés-sorozatát a nagy klasszikusokról, ezt írta: „Goethe ráér. Ott van a polcon, tizenkét kötetben. Az interneten érkező hírek nem érnek rá, mert a következő öt percben eltűnnek, és már másikkal kell foglalkozni. A napilapot még aznap el kell olvasni, mert másnap már érdektelen. A hetilapot megjelenése hetében, hiszen kit érdekel a múlt heti elemzés? A folyóirattal is ez a helyzet, ha nem olvasom el az e havit, a jövő havi már érdekesebb. Goethe azonban ráér. Ott van a polcon, majd egyszer végigolvasom, akárcsak Platónt és Weöres Sándort…”  és így tovább, Darwinig, Cervantesig, Dantéig, Spinozáig. A teljes Bibliáig.

Aztán elolvasta mindet, beszélgetett is róluk mindenféle okos emberekkel.

Fábri elszánt híve a HVG-nek, még a hősi őskorban fizetett elő. Elszánt, mert bár időről időre felbosszantja a közönségszolgálatunk, kitart mellettünk. Ilyenkor megírja nekem, mi a baja – legutóbb a kétféle kódja miatt panaszkodott, az egyikkel pártol minket, a másikkal előfizet –, én meg vagy csitítgatom, vagy nem. Legutóbb azt írtam neki, le ne mondja a HVG-t, mert ha megteszi, nem fog hiányozni.

Amiről nem tudjuk, hogy milyen, azzal így járhatunk. Mint én a Háború és békével.

Regényolvasói korszakomban az orosz sztorik közül jobban érdekelt a baltás gyilkos, az önmagát gyilkosságba hajszoló, féltékeny herceg vagy a szenvedélyes szerencsejátékos története. A Háború és békébe is belekezdtem, de belefáradtam, hogy a francia párbeszédeket lábjegyzetekben kell elolvasnom, és nem nyűgözött le a bálok világa, az arisztokrácia pompája, a férjkereső leányok magánya sem. A karantén végtelen óráiba viszont belefért.

És bekövetkezett a csoda. Ámultam, amikor Tolsztoj mester azon filózik, hogy a háborút nem a hadvezérek zsenialitása, a hadi parancsok részletezettsége, a csapatok mozgatása dönti el. Mert a haditervből semmi nem valósul meg, harc közben nem lehet a távolból dirigálni. Ott az emberi reakciók döntenek. És a motivációk. Majd Napóleon moszkvai bevonulását is nagy csodálattal olvastam. Várta a császár, hogy hódoljanak neki, de a város üres volt. Hadserege napok alatt szétzüllött.

Napóleon a borogyinói csatában, Vaszilij Vasziljevics Verescsagin festménye

© Wikipédia

Az önhittség elnyeri méltó jutalmát.

Mire végeztem a négy kötettel – meg némi töprengéssel –, kialakult a karanténkorszak új rendje. Küszködtem a home office hátrányaival, nem fogadtam el a bezártságot, de a veszélyeztetett korosztály korántsem daliás tagjaként nem tehettem ellenére. Beletörődtem, így fogunk élni, a békeviselt nemzedék első háborúját kell valahogy átvészelnem. Szerencsére elkezdődtek az online konferenciák, tanácskozások, felpörgött egy más világ, mint amelyben addig éltem. Goethét félretettem. Ráér. Pedig Márton László hatalmas jegyzetanyaggal ellátott új fordítása itt van a kezem ügyében. No és láttam is, korábban, két egymást követő estén a Katonában, Mephistopheles szerepében Kulka Jánossal. Lehet irigykedni.

A klasszikusok rovására előre soroltam saját könyvemet, önző szempont. Tönkő Vera és a Park Könyvkiadó csak az év végére várta volna az Egy gyűjtő arcképcsarnokából kéziratát, 2021-es megjelenéssel, de ráhajtottam, adjuk ki még az idén. A járvány a nyáron lecseng, az ősszel már özönleni fognak az emberek a könyvesboltokba, gondoltam. De nem. Novemberben kijött a könyv a nyomdából, kijárási tilalommal ünnepeltük. Szép lett, Gerhes Gábor pasztell színeit sokan dicsérték, a tizenhárom portrét pedig szinte mindenki, legalábbis az én buborékomban. Online bemutatót tartottunk Király Júliával, Simor Andrással és egykori rádiós kollégámmal, Mélykuti Ilonával, a csúcson százfős közönség előtt, kicsit szomorkodtam. Mára 1300-an látták, ez sem országos rekord. Ám Pető Iván ezt írta róla: „Amennyiben valaki nem a politikusok felkészítő feljegyzéseinek szintjén akar tájékozódni a közelmúlt magyar viszonyairól, jól jár, ha Farkas Zoltán könyvét olvasgatja. Élvezni is fogja, és tanul is belőle.” Köszönöm.

Váratlanul hatalmas csomag érkezett a Helikon Kiadótól. Kibontottam, benne Presser, dedikálva.

Rávetettem magam. Amikor az LGT szörnyűséges szovjetunióbeli kalandjairól ír – turnéról, kényszerleszállásról, lepénzelendő menedzserekről, egy végtelenül korrupt világról –, minden sora ismerős. „Ha ők a szocializmus építésének élharcosai, akkor tuti, hogy jó ez a terv?” – kérdezte Presser, akkor, vagy most, utólag, mindegy is.

Tolsztoj után Presser, a cári Oroszország után a brezsnyevi Szovjetunió. Szép ívet adnak.

Presser megpróbáltatásaiba könnyedén bele tudtam élni magam. A nyolcvanas évek elején riportúton voltam a Szovjetunióban, a leningrádi szállodában elvették az útlevelemet, nyilván ellenőrzésre, és napokig nem adták vissza. Velem volt a külügyi kapcsolat, Zsárov elvtárs személyében, az övét is elvették. A Moszkvába utazás napján sem kaptuk vissza, mert nem nyitott ki időben a recepció, hiába mondtuk idejében, hogy hánykor kell kicsekkolnunk. Megígérték, oszt mégse.

Zsárov elvtárs útlevél nélkül is feltuszkolt a moszkvai gépre, nagy mutatvány volt. Ő maradt Leningrádban, hogy kiharcolja magának a dokumentjeinket, nyugi, hozom majd utánad, mondta. Hotel Píkin, jelölte meg, hogy hol foglalt szállást.

Odataxiztam, mondtam a gyezsurnajának, kérem a szobám, szeretnék megfürödni, átöltözni. Útlevél nélkül nem engedett fel. Ott ültem a recepción órákig. Hívtam Zsárov munkatársait, könyörögtem nekik, ők meg a gyezsurnajának, nem tehettek semmit. Leszállt a délutáni gép, Zsárov a repülőtérről telefonált, minden rendben van? Hogyne, itt ülök a portán, mint egy gyanúsított. Kérte a gyezsúrnaját, újabb üvöltözés, ám hiába. Na jó, jövök, mondta bánatosan, nálam van az útleveled.

Visszahuppantam a székre, megint nekikezdtem a Pravdának, pedig először sem találtam benne semmi olvasnivalót. Telt az idő. Esteledett. Váratlanul kiszólt a gyezsurnaja a pult mögül.

– Fiatalember (malagyéc), maga olyan régóta vár, miért nem megy fel a szobájába?

Kezembe nyomta a kulcsot. Elfoglaltam a hatalmas szobát, lezuhanyoztam, lementem vacsorázni. Az étteremben én voltam az egyetlen vendég.

Zsárov a Sztroganoff bélszínre futott be, kezében az útlevelemmel. Intettem, üljön le. Dühösen lecsapta a paszportot az asztalra, szó nélkül elrobogott. Hiába emeltem a vodkás poharat, nazdaróvje. Később sem lettünk barátok.

Elmesélem Pressernek, gondoltam, de hisz alig ismerem. Egy letűnt világ emlékfoszlányai, olyan időkből, amikor a karantén szónak szélesebb értelme volt, mint most. Bár valahogy abban is élni lehetett. Inkább háborúzva, mint békében.

Megosztás/Share

Forrás: http://hvg.hu/kultura/20201221_Haboruim_es_bekeim#rss