Egy ilyen újjáalakuló konstellációban a kelet-európai EU tagállamok elvileg kifejezetten jól járnának, hiszen az európai piac fizikai közelsége a nyugat-európai viszonyokhoz képest relatíve alacsony bérszínvonallal párosul, amit a Kínából potenciálisan visszatelepülő termelők kedvezőnek találhatnak. A folyamat új nevet is kapott: „backshoreing”. A visszatelepülés néhány éve tűnt fel a vállalatgazdaságtani kutatások esettanulmányaiban, azonban tömeges jelenségről egyelőre egyáltalán nem beszélhetünk, inkább csak egyedi esetekről. Ennek ellenére a nem kis politikai torzítás mellett készült elemzések középpontba helyezték a tömeges visszatelepülés kérdéskörét, amely inkább tekinthető naiv vágynak, mintsem értékelhető valószínűségű szcenáriónak.
A globalizáció alkonya (de legalábbis Kína visszaszorulása a világgazdaságban) olyan feltételezéseken nyugszik, amely hipotézisek esélye már a megfogalmazásukkor is minimálisak voltak, ám az idő tovább gyengítette őket:
- A tavaly év eleji leállások Kínában tartósak lesznek, de legalábbis bármikor előfordulhatnak hosszabb-rövidebb időintervallumokban, ami a Kínával történő kereskedelmet bizonytalanná teszi.
- Járvány, vagy bármilyen más esemény miatti korlátozás az USA-ban és az EU-ban nem fordulhat elő, de legalábbis nem járhat a termelés jelentős korlátozásával.
- A termelés még korlátozások alatt is nagyobb biztonságban van az anyavállalathoz vagy a fogyasztókhoz közelebb, mint Kínában.
- A kínai kibocsátási volument (legalábbis a fejlett világba tartó exportot) az USA és az EU tagállamai meg tudják termelni a bérszínvonaltól függetlenül.
A februári kínai korlátozások bevezetése után néhány héttel az első két feltételezés megdőlt, azóta pedig már azt is tudjuk, hogy a Kína, még ha szabadságjogokat korlátozva is, de
sokkal eredményesebb a járványkezelésben, mint Európa, azon belül is a kínai termelés átvételére aspiráló Kelet-Európa.
A fizikai távolság az értékláncokon belül jóval kevésbé fontos, mint amennyire elsőnek tűnik, mivel a távolságot önmagában nem tekinthetjük kockázatnak, sokkal inkább a piaci monopólium az, ami meghatározza egy termelő váratlan kiesésének hatását a termelési láncban. Ha egy alapanyagot, félkész terméket csupán egy országban állítanak elő, akkor mindegy, hogy az adott ország földrajzilag milyen távol van. Ilyen piaci monopóliumokban Kína pedig nagyon erős.
Ritkaföldfémeket szinte kizárólag a kelet-ázsiai országban termelnek ki vagy finomítanak, továbbá számtalan olyan termelést is végeznek, amelyek környezetvédelmi okok miatt máshol már nem legálisak (például az EU területén). Kína egyszerűen megkerülhetetlen a fém- és vegyipari félkész- vagy késztermékek piacán, és más területeket is erősen dominál, igaz a járműipari alkatrészek előállításában nincs feltétlenül abszolút előnye. A fogyasztókhoz való közelség pedig relatív, mivel a kelet-ázsiai térség (azon belül is leginkább Kína) háztartásainak fogyasztása napjainkban már meghaladja az euró zónáét, és néhány év múlva az amerikai háztartásokét is utoléri.
A fogyasztókhoz való közelség előnyeinek feltételezése csak abban az esetben igaz, ha a termelés kevés lépcsőből áll.
A fogyasztók percepciója ugyanis kizárólag a késztermék elérhetőségére terjed ki, azok alkotóelemeire, alapanyagaira jóval kevésbé. A tény, hogy a késztermék előállításának utolsó szakasza a fogyasztó országában van, még nem teszi védetté a termelést az import alapanyaghiánnyal szemben, vagyis csak abban az esetben jár valós előnyökkel a termelés hazai fogyasztókhoz való közel telepítése, ha minden szűkös alapanyag is ugyanabból az országból származik, a kevés import alkatrész terén pedig intenzív a világpiaci verseny. Ez csak olyan fogyasztási cikkek esetén igaz, amelyek egy-két lépcsőben készülnek, a magas hozzáadott értékű, komplex termékek termelése azonban már több országot érint, így az utolsó szakasz visszatelepítése sokkal inkább politikai, mintsem gazdasági térben értelmezhető.
Az utolsó feltételezés, miszerint a Kelet-Ázsiából visszatelepített volumenek átvételére a fejlett világ képes, meglehetősen ambiciózus és erőltetett.
Az OECD adatai szerint Kelet-Ázsiában csak a feldolgozóipari exporthoz mintegy 60 millió állás köthető. A járvány előtti erősen munkerőhiányos európai feldolgozóipar, különösen Kelet-Európában, ahol érdemben a vendégmunkásokkal nem lehet számolni, ennek töredékét sem tudja kiállítani.
Látszólag valamelyest csökkentené a nyomást, hogy általánosságban a fejlett világ munkatermelékenysége magasabb, mint Ázsia legtöbb országában, csakhogy ez a visszatelepülő termelésre csak korlátozottan igaz, minthogy Magyarországon is a külföldi vállalatok termelékenysége jóval magasabb, mint a hazaiaké. Így a backshore-lavina okozta termelői áremelkedés, amelyet a magasabb bérszínvonal okozna, nem lenne egyensúlyozva a magasabb átlagos termelékenység által. Sőt, egy újrainduló gazdaságban, egy rendkívüli módon eladósodott vállalati környezetben éppen a kelet-ázsiai versenyképes termelők vannak kedvezőbb helyzetben, és csupán elszigetelt esetekben fordulhat elő, hogy megéri a magasabb bérszínvonal dacára visszatelepíteni a termelést.
A globalizáció tehát köszöni, jól van. Más kihívások vannak Európa és Amerika előtt, a versenyképességi hátrányok okozta növekedési dinamika lassulását és Kína előretörését nem a backshoreing fogja megoldani. Sok minden nem lesz már ugyanolyan, mint a járvány előtt, azonban a világkereskedelem pont nem tartozik ezek közé.
A cikk a szerzők véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.
Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre.
Elindult a Portfolio Vélemény rovata, az On The Other Hand. A rovatról itt írtunk, a megjelent cikkek pedig itt olvashatók.
Címlapkép: Getty Images
Forrás: https://www.portfolio.hu/global/20210112/ne-temesd-a-globalizaciot-464460