Be akarták tiltani, mégis bemutatták a dokumentumfilmet

https://kep.index.hu/1/0/3665/36654/366541/36654161_2799817_5c459742a883724e1032c4ad5774fed1_wm.png
Megosztás/Share

Ennél jobb reklám nem is kell egy filmnek: be akarják tiltani. Le akarják tiltani. Azt akarják, hogy ne vetítsék. De azért ott a YouTube, fel is töltik oda, elérhetővé teszik, február 16-ig bárki megnézheti. Merthogy járvány van, és jó volna, ha minél többen látnák.

Hajdú Eszter Siess haza, vár a mama! címmel dokumentumfilmet készített Barta Tamásról, az LGT egykori gitárosáról. Pontosabban nem lehet tudni, hogy miről is készített dokumentumfilmet, mert tény, Barta Tamásról szól, meg arról, hogy 1974-ben disszidált, és utána kazettákon „levelezett” Budapesten maradt édesanyjával, de ez a dokumentumfilm kicsit azokra a dolgozatokra emlékeztet, amikor a szerkesztő terepre küldi a kezdő riportert,

  • aki elmegy a faluba,
  • megír mindent, hogyan élnek ott az emberek, mitől nem egyszerűek a mindennapok, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük,
  • majd a történet végén kiderül, hogy valaki amúgy megölte a helyi elöljárót, de erről igazából nem sokat ír,
  • viszont azt sejteti, hogy a gyilkos akár a helyi vállalkozó is lehet, s akivel beszél is, csak éppen azt a kérdést nem teszi fel neki, hogy: maga ölte meg?

Olyan ez a Siess haza, vár a mama! című dokumentumfilm, mintha két, amúgy egymást nem kioltó történetet próbáltak volna egybegyúrni, ám nem sikerült. A Barta Tamás és az édesanyja között zajló, Polimer kazettákra felvett hangos levélváltás ugyanis kifejezetten érdekes. A történetírók eddig csak arról tudósítottak, hogy Barta Tamás, az LGT gitárosa 1974-ben disszidált Amerikába, ahol 1982. február 16-án meggyilkolták.

A film ezt a nyolc évet próbálja rekonstruálni, a fellelhető tények és dokumentumok mentén nem is rosszul, amíg el nem jutunk a tragikus eseményig

– amiről azonban több a sejtetés, mint a bizonyosság.

Az egyetemen a bizonyításvizsgán általában erre mondják azt, hogy jól van, fiam, ülj le, elégtelen. Nagy kár, hogy ez a dokumentumfilm éppen ott ér véget, ahol Barta Tamás története talán kezdődhetne is. Mert ha valahol tetten lehet érni a sorsszerűséget, az éppen az ő története. A fiatalemberé, aki annyira vágyott a szabadságra, a boldogságra, hogy még arra is képes volt, hogy annak reményében, hogy arra rátalál, elköltözött egy másik kontinensre – majd végül rájött, hogy persze a körülmények fontosak, ám a boldogságért nem kell óceánokat átutazni.

A dokumentumfilm egészen addig, amíg a Barta Tamás és az édesanyja között zajló sajátos, kazettákra felmondott és postázott párbeszédről szól, meglehetősen jól adja vissza a boldogságát kereső fiú vívódásait. Ezzel párhuzamosan árnyalt képet kapunk az 1970-es évek Kádár-rendszerének nyomorúságáról. Ennek ábrázolásához ugyan teljesen felesleges fekete-fehér archív képkockákon mutatni a sorban álló magyarok világát, szembeállítva a színes és napfényes amerikai életképekkel. Ez egyrészt irányítottan didaktikus, másrészt az igazi dráma a kazettákról hallható anyai és fiúi üzenetekből a fülünk hallatára bomlik ki.

Ezek a kazetták kortörténeti, megrendítő dokumentumok, bepillantást engednek a dobbantók, a disszidálók örömébe és bánatába, valamint annak megértésébe, amit Barta Tamás is kimond:

Amerika nem a mennyország.

Drámai a gitáros özvegyen maradt édesanyjának helyzete, aki a belügyesek uralta Magyarországon próbálja bizonyítani, hogy a fia – akit távollétében két év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélnek – nem a haza ellensége, majd hozzámegy egy ezredeshez.

Kifejezetten megrendítő hallani azt, ahogyan a felvételeken anya és fia félti egymást, vitatkozik, rajong és reménykedik – és éppen ezt a drámát öli meg a film a végén taglalt gyilkosság ábrázolása. Pontosabban kibontatlan odavetése.

Mert még az is lehet, hogy a filmben az is feltűnik, aki Barta életét kioltotta, de a szerzők erre vonatkozóan semmilyen bizonyítékkal nem állnak elő. Márpedig a tények nélküli sejtetés olyan, mint a pletyka: komoly dokumentumfilmbe nem való. Nem csoda, hogy az alkotók és a jogörökös ellen több pert is indított a film egyik mellékszereplője.

A Siess haza, vár a mama! nagy érdeme, hogy a nyilvánosság előtt nem ismert kazetták segítségével megismerhetjük belőle Barta Tamás életének utolsó éveit, vívódásait, kétségeit; egy magára maradt anya küzdelmes éveit.

Viszont semmit nem tudunk meg arról, hogy Barta Tamás nem csupán egy disszidens volt, aki jobb életre vágyott, hanem sikeres zenész. A film szinte semmit nem fejt ki arról, hogy disszidálása lényegében kettétörte az LGT nemzetközi karrierjét, Somló Tamás és Presser Gábor régi felvételeken erről csak érintőlegesen beszél. És semmit nem tudunk meg arról, hogy a filmben említett Los Angeles-i magyar maffia mit is jelent, s hogy mi köze lenne Barta Tamáshoz.

Legfőképpen pedig semmit sem tudunk meg arról, hogy ki és miért ölte meg a magyar gitárost két golyóval. Kibontatlan az öngyilkosság–gyilkosság dilemmája (a halotti bizonyítvány mellkasi sérülést ír, a nyomozó fejlövést említ), és a film vége éppen azt hagyja lebegve, amire amúgy fel akarta építeni ezt a történetet. Azt ígérik, hogy Barta Tamás volt menyasszonya és jogörököse tovább kutatja az igazságot, miközben, ezek szerint, már ez a dokumentumfilm is ezért készült – volna – el.

Megosztás/Share

Forrás: https://index.hu/kultur/cinematrix/2021/02/13/a-dokumentumfilm-amit-be-akarnak-tiltani-de-azert-kozzeteszik/